Bevezetés

Hello!

Akik olvasták már más blogomat azok tudják, hogy egy kicsit eltűntem. Hát igen nehéz dolog az érettségi, de mellette hatalmas inspirációt is ad hogy valamit alkosson az ember, így a közelgő elképzelt egyetemista éveiből megszülethet egy új történet. Remélem nem bánjátok hogy nem az I just fell in love! bloggal szolgálhatok nektek, de ígérem azt se felejtettem el. Szóval nem szaporítom tovább a szót, olvassátok nagy kíváncsisággal!
  Puszi: Mia Harris :D


Gyakran mondják, hogy a gyerekkor felhőtlen és vidám, olyan 13éves koromig, én is ezt gondoltam, de aztán rá kellet jönnöm az én életem nem lesz fenékig tejfel. Gyűlölöm a felnőtteket és az önfejűségüket, hogy inkább a saját gondjaikkal foglalkoznak mint egy kisgyerekkel. Szüleim boldogok voltak, de túl fiatalok egy gyerek felneveléséhez és a vele járó költségekhez.Pár éven belül a vidám boldog élet képe ketté tört a szüleim összerogytak a folytonos munka alatt és végül érzéketlen robotok lettek akik a karrierjük miatt állandóan dolgoznak, magára hagyva a kisiskolás gyereküket. Mindig is irigyeltem azokra a gyerekeket akiknek kedves uzsonnás dobozt csináltak a szüleik, minden nap értük jöttek a suli után. Elején azt hittem ez az én hibám hogy a szüleim azért ilyenek mert rossz gyerek voltam. Megcsináltam mindent otthon, mellete a legjobb tanuló is voltam. Egy bizonyos pillanatig azt hittem az életem örökre ilyen sivár és szomorú lesz míg nem találkoztam a legfényesebb és melegebb mosolyal az életemben.
...
Csendben sétáltam hazafelé a fagyos hideg szélben, úgy néztem ki a hatalmas puffi kabátomba mint, egy két lábon járó kis gömb. Szél pirosra csípte az arcomat, az orrom nedves volt és taknyos, dideregve haladtam az utcán. Házunk előtt arra a rettenetes tényre eszmélnem hogy az ajtó be van zárva és senki nincs otthon, emellett a pótkulcs is hiányzik, amivel általában kinyitom az ajtót. Könnyezve kuporodtam le az ajtó elé, szüleim csak este 9 körül érkeznek, addig itt kell a hidegben várakoznom. Fagyos levegő és a szél megtépázta az idegeimet, egy gyerekre ekkora súly nem nehezedhet következmények nélkül, azt hittem az ég is ellenem van azért kerültem ebbe a helyzetbe és kiszakadt belőlem a felgyülemlett nyomor, zokogni kezdtem. Csak sírtam és sírtam, tehetetlen voltam egy kis gyerek akit hamar elfelejtett a világ.
- Miért sírsz ?- egy magas hang csendült, mint időben érkezett megmentő. Taknyos, könnyes arccal felpillantottam, egy hatalmas zöld szempár bámult kíváncsian, haja glóriaként állt szerteszét feje körül. - Anyukámékat várom. - sipogtam, majd a kabátom ujjába megtöröltem az orromat.
- És mikor jönnek?- hajolt közelebb és kíváncsian mosolygott rám. Nagyon régen mosolyogtak rám akár a tanárokon, szüleim,  bárki. Most ez a fiú itt olyan melegséget sugároz hogy az átfagyás ellenére is szívemben jó érzés költözött. Nem lehetett nálam idősebb, de mégis mintha felettem állt volna, már mint nem úgy értem hogy magasabb volt, hanem éreztem sokkal többet tud a világról, mint én.
- Nemsokára. - hazudtam.
- Addig itt fogsz ülni?- hatalmas arcán meglepetés jelent meg.
- Igen.- húztam össze magamon a kabátot, hogy valamennyivel jobban melegítsen. Hihetetlen leült mellém keresztbe fonta mellkasa előtt a karjait és közben egyfolytában mosolygott.
- Harry vagyok, itt lakom a szomszéd házban kb. 2 napja, téged hogy hívnak?- érdeklődése nem volt hazugság, szinte csillogtak a szemei.
- Ashley  vagyok.- súgtam, megszeppenten a lelkesedésétől.
- Harry!- összerezzentem az éles hangtól, arra emlékeztetett amikor anyukám szól apumnak amikor ő hazajön és ezután mindig hangosan veszekednek. Összébb húztam magamat,felkészülve a lehetséges veszekedésre. - Harry?- házunk elé egy idősebb lány szaladt és amikor felfedezte a mellettem állo fiút dühösen közelitett felénk, de aztán megláttot engem azonnal enyhült a kedve.
- Ki a kis barátod öcsi?- mosolygott rám a lány pont olyan meleg volt a mosolya mint a tesójának.
- Ő itt Ashley  és várja a szüleit.- világosítja fel Harry a lányt.
- Akkor mi lenne ha nálunk várnád meg a szüleid?- húzott fel a lány álló helyzetbe, majd a
válaszomat meg se várva elkezdett velem araszolni a szomszéd ház felé. Ettől a naptól kezdve minden délutánomat Harryéknél töltöm és csak akkor megyek haza ha a szüleim már kiveszekedték magukat. Sajnos nem egy suliba járunk Harryvel, Ő a város nevesebb iskolájába kapott helyet. Alig várom a délutánokat, ilyenkor azt képzelem, hogy minden rendben van és egy kedves gondoskodó családban lakom. Szüleim először rossz szemmel nézték hogy állandóan Styles-éknál lógok, de aztán rájöttek, jobb nekem ott mint otthon egyedül. Harryvel imádjuk egymást mindent együtt csinálunk és azonnal elmondjuk a legmélyebb gondolatainkat is egymásnak. Barátságunk minden határon túl ment, imádtam öt és örökre vele akartam maradni. Persze amikor minden jónak tűnik akkor árnyékot vet a rossz. Sajnos Harry apukájának jobb munkaehetőséget ajánlotak a tengerentúl, szóval el kell hagynunk egymást és ha ez még nem lenne elég egy 14 éves gyereknek még a szülieim is válófélbe kerültek, azon veszekdtek a legjobban, hogy kihez kerüljek mert egyiköjük se akart. Hát igen és erre hogy reagáltam, elbújtam a kedvenc helyemre ahol senki sem zavarhat, a szekrénybe.
- Ash!- magányos gondolatimból egy fiú hang szakított ki.- Kérlek gyere elő.- halkan szipogtam egy sort.- Ash?- egyre közelebbről hallottam aggodalmas hangját. Hirtelen fény áradt be a sötétségbe, kis búvóhelyemre és egy hatalmas meleg mosollyal találtam szembe magam. -
- Megvagy!- nevetett.- Mi a baj, csak akkor bújsz ide ha valami komolyabb gond van.- guggolt le velem szembe, arcán aggodalom suhant át.
- Nem akarom hogy elmenj és itt maradjak egyedül.-szipogtam egyre hangosabban.- Egyedül maradok senki sem akar, se anyu se apu és te se leszel itt velem. – töröltettem az arcom.
-Na Törpe gyere ide.-mosolygott melegen, közben benyúlt értem a szekrénybe, én azonnal mozdultam felé, hogy végre biztonságban legyek, kezem felé nyújtottam. Felébredtem, kezeim a levegőben nyúltak előre és

markolták a semmit, fáradtan ejtettem vissza az ágyra a kezem. Mostanában gyakran álmodom a régi időkről, hangos sóhajjal szálltam ki az ágyból és magamra rántottam egy régi hatalmas inget. Kicammogtam a konyhába, persze senki nem volt már a házban, megszokott néma csend vett körül. Elgondolkodva bámultam ki az ablakon és emlékeztem. Azok az idők már vagy 5 éve elmúltak, azóta a szüleim hivatalosan is elváltak és végül anyámhoz kerültem, aki elköltözött Amerikába. Új földrész, új munkával és ez esetben új családdal is jár. Anyám azonnal állást kapott egy nagy cégnél és talált magának egy új pasit, aki most már a férje. Adam jó fej, nincs vele különösebb baj, próbál belevonni a családi életbe de már hasztalan a munkája.

Főleg úgy, hogy született egy kislányuk. Gyilkos volt látni mennyit foglakozik anyám az új családjával, engem pedig még mindig keresztbe leszar és csak egy rossz emlékeztető vagyok a régi életére. Persze ott vannak a barátok, igaz nekem is vannak barátaim de ők inkább valami lelki szemetesládának használnak, ha gond van azonnal szaladjunk és hallgassuk őket de ha az embernek saját problémái vannak mindenki másnak dolga van. Nem vagyok az a csapongó gyerek, ugyan néha jártam bulizni, de nem izgat annyira a téma, inkább tanultam. De már nem érdekel, hivatalosan is elhagyom ezt a várost, családot és vissza se nézek. Az ország másik végében jelentkeztem egyetemre, hogy minél messzebb legyek. Végre a pokolból kiszabadulva új életet kezdek.